A vilg elvárja hogy uralkodj az érzéseiden. 
Nem? Dehogynem: "nem vagy már kisbaba, hogy sírj" - igaz?
Egész kicsi korunktól nevelnek arra, hogy minél jobb legyél. A jó gyerek nyugodt gyerek, hagyja anyát és apát tévét nézni, beszélgetni, nem hisztizik ha akar valamit, mosolyog ha vendégségbe van, még akkor is ha dögunalom.
És a jó gerekekből lesznek a jó felnőttek.
Ezzel csak egy bibi van: a jó felnőtt nem feltétlen boldog felnőtt.

Had meséljek el egy történetet.

Vannak vágyaink.
Vannak elképzeléseink.
Vannak álmaink.
Vannak azok a dolgok, amiket tervezünk, hogy majd ezt fogom csinálni, majd így lesz, majd azután ez, az amaz, elindítom a vállalkozást, megkéri a kezem, kifestem a házam, satöbbi.

Mindben van közös pont: A mondat eleje úgy kezdődik hogy „Majd ha…”

„Változni már felesleges, ahhoz már öreg vagyok.”
„Az én koromban már minek?”
„Ennyi év után nehéz levetkőzni ezt a rossz szokást.”

És végül: „lehet, hogy rossz, de fogadj el, ahogy vagyok.”

Mi lenne, ha itt és most véget érne az életed.
Ha az egyik pillanatról a másikra befejeződne, olyan hirtelen, mint ha kihúznák a konnektorból. Puff. És kész.