„Változni már felesleges, ahhoz már öreg vagyok.”
„Az én koromban már minek?”
„Ennyi év után nehéz levetkőzni ezt a rossz szokást.”

És végül: „lehet, hogy rossz, de fogadj el, ahogy vagyok.”

Hányszor hallottátok már ezeket a mondatokat?

Bevallom, én sokszor.
Általában azoktól, akik magukat felnőttnek minősítik, úgy tűnik ez egy „felnőtt betegség” a belenyugvás.

Mert tegyük fel, van egy rossz szokásunk. Vagy volt egy álmunk, titkos vágyunk valamire. Vagy csak el akartunk érni valamit.
És nem sikerült. Belegyöpösödtünk, lemondtunk róla, rosszabb esetben megmagyaráztuk a világnak, hogy miért is lenne rossz elérni azt a valamit.

Legyen az a dohányzásról való leszokás, az ejtőernyőzés kipróbálása, vagy a munkahelyen egy magasabb poszt elérése.

És akkor jön az, hogy: „eddig is jó volt így, most már minek változtatni.” Vagy: „valamiben meg kell halni.” Vagy: „Á, nekem már mindegy.”

Nem kérem, NEM MINDEGY!

Nincs mindegy!

Soha nem mindegy!

És tudjátok mit, büszke vagyok azokra az embertársaimra, akik legyőzve a korukat, a sztereotípiákat, a félelmeiket kihívják maguk ellen a sorsot, és nyernek! Mert az a titok, hogy ha megpróbálod, csak nyerni tudsz! Ha igazán és tényleg akarod, akkor nincsen lehetetlen!

Mondhatja erre bárki, hogy ez csak gyermeki naivitás, és tudjátok mit, sajnálom azt, aki nem hisz magában annyira és nem tisztel magát, hogy megadja az esélyét legyőzi a lehetetlent!

Mert le lehet.

És honnan vagyok benne ennyire biztos?
Nos, valahol mindig is tudtam, de a minap szembe jött velem egy nagyon érdekes kis cikk.

Hallottatok már Ruth Flowers-ről?
És Lloyd Kahn-ról?
Doris Long-ról már nem is beszélek.

Ruth tavaly, 83 évesen húnyt el, de muszáj idehoznom: 2006-ban,75 évesen döntött úgy, hogy most DJ lesz. Mert bekattant neki, hogy ez jó. Hogy ez merész lépés, de legyen! És hogy valamit kezdeni kell, mert nem áll meg az élet, csak mert valaki közeledik a 80-hoz…

És Lloyd. 80 éves. 65 évesen kezdett gördeszkázni. És megsúgom, hogy a gördeszka nem a legbiztonságosabb sport. Na és aztán? Hogy ismételjem a negatív pólus szavait: valamibe meg kell halni. De hozzáteszem, hogy akkor már élni is kéne előtte egy kicsit.

Doris pedig ha hiszitek, ha nem, 101 éves, és vígan falat mászik. Na meg épületeket!

És annyi ilyen ember van. Nem kell a szélsőségeket nézni csupán, vannak mindennapi hősök is:

A srác, aki 10 év után úgy döntött leteszi a cigit. Csak úgy. Pukk. Persze, mert neki megy. Nem! Neki volt akaratereje, kitartása, és köszöni szépen, csodásan van!

Vagy az anyuka, aki miután kirepültek a gyerekei, rájött, hogy még sehol se volt a világban. És körbestoppolta Európát. Közel nulla pénzből. Kreatív és pénztárcakímélő gondolat. De ha ez volt az álma… :)

De az is ilyen hős, aki kevesebb idejű megszokásból akar kitörni. Valaki rájön, hogy tanulni szeretne. Valaki rájön, hogy művész akar lenni, vagy rátör, hogy mindig is vonzotta a jégkorcsolya.

Sosincs késő semmihez!

És aki mást mer mondani, legyen bármilyen idős, fiatal, tiszteletre méltó, nem akarok megbántani, de komolyan… gondolkozzon el azon, hogy mi az, amit ő nem mer, vagy mert meglépni. Mi volt a titkos vágya, az álma, a célja... És ha ezzel felbuzdítottam, tegyen érte!
De ha mégsem tesz: én elfogadom, ha ezt akarja, de ő is fogadja el, ha más küzd az álmaiért.